2019. szeptember 11., szerda

Akvapónia vagy hagyományos kertészkedés? - Egy kísérlet előzetes eredményei


Időről időre felmerül a kérdés, vajon az akvapóniás vagy pedig a szabadföldi technológia megfelelőbb-e zöldségek és gyümölcsök termesztésére. Különböző szakmai fórumokon sok esetben parázs vita alakul ki a két tábor képviselői között. Alapvetően egyik módszerre sem mondhatjuk, hogy jobb, mint a másik. Mindegyiknek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Csak, hogy párat említsünk: a talajban nevelt növényeket sokkal nagyobb számban támadják meg kórokozók és kártevők az akvapóniával szemben. Az akvapóniában termesztett növényeknél viszont többször figyelhető meg valamilyen hiánybetegség, mint a szabadföldieknél.
Annak érdekében, hogy több információ álljon rendelkezésre a két termesztési módszer közötti különbségekről, egy egyszerű kísérletet végeztünk/végzünk, melynek előzetes eredményeiből mutatok be párat.
2019 júniusában egy IBC tartályból kialakított kültéri akvapónia rendszerbe, illetve közvetlenül mellé a földbe paradicsom palántákat ültettünk. Mindkét csoportot azonos fénymennyiség ért és a szabadföldi növényeket a lehető legtöbbször öntöztük, hogy hasonlóan nedves talajállapotot teremtsünk, mint az akvapóniában.
Szeptember első hetében az akvapóniából és a talajból is eltávolítottunk egy átlagos teljes növényt. Megmértük a növények hosszát, a termések mennyiségét és súlyát, valamint egy rögtönzött íztesztet hajtottunk végre.
Az eltérően nevelt paradicsom növények között jelentős különbségek tapasztalhatók. Az akvapóniában nevelt növény hossza kétszerese a talajban neveltének. Sokkal dúsabb a gyökere és a levélzete is. A termésekben is nagy különbség adódott: míg az akvapóniás paradicsom terméseinek összsúlya 500 g, addig a szabadföldinek mindösszesen 80 g lett.

Akvapóniás (balra) és szabadföldi paradicsom (jobbra)


A növények fejlettségében adódott különbség valószínű magyarázata abban rejlik, hogy az akvapóniában folyamatos és bőséges víz állt rendelkezésre. Annak ellenére, hogy a szabadföldi paradicsomok naponta meg lettek öntözve, mégsem tudott kialakulni ugyanolyan folyamatos nedves állapot a talajban, mint az akvapónia termesztőközegében.

Termésmennyiség 

Termésminőség


Az eltérően nevelt növények leveleiben a méretet leszámítva semmilyen más különbséget nem lehetett kimutatni. Sem a szabadföldi, sem pedig az akvapóniás paradicsom levelén nem mutatkoztak hiánybetegség tünetei.

Akvapóniás (balra) és szabadföldi (jobbra) paradicsom levele


A gyümölcsök kóstolásánál a fő különbség, hogy az akvapóniás paradicsom lédúsabb, a szabadföldinek pedig markánsabb íze volt.
A kísérlet lezárultával még több és pontosabb információ áll majd rendelkezésre az eltérő módon termesztett növények tulajdonságairól. A megfelelő mintaszám, színmérés, laboratóriumi analízisek és professzionális panelteszt eredményeiből messzemenőbb és komplexebb következtetések vonhatók majd le.

2019. február 21., csütörtök

Búzafű termesztése akvapóniában

A búzafű, illetve az abból készített lé az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kap a tudatosan és egészségesen táplálkozók körében. A nyugati világban az 1940-es években terjedt el, főképp Charles Schnabel kutatásainak eredményeképpen.
Egyesek szerint egyenesen csodaszer (méregtelenít és lúgosít), és tudományos kutatásokat is kimutatták antihiperglikémiás hatását patkányokon.
Ami bizonyos: jelentős mértékben tartalmaz antioxidánsokat, vitaminokat és ásványi anyagokat, ezért  a búzafűből préselt lé fogyasztása vélhetően pozitív hatással bír.
Másik jelentős terület a humán táplálkozás mellett az állati takarmányozás. Téli időszakban, mikor a mérsékelt és hideg égövön viszonylag kevés zöld táplálék található a természetben, egyes háziállatok számára jó lehetőség a búzafűvel való kiegészítő takarmányozás a vitaminok és ásványi anyagok pótlásának céljából. 1 kg búzából akár 6-8 kg lédús takarmány is előállítható baromfi, nyúl, sertés, juh, kecske és szarvasmarha számára is.
Az emberi fogyasztásra és az állati takarmányozásra előállított búzafű is hasonló technológiával készíthető el, fő különbség csak a volumenben van. Az emberi fogyasztásra szánt búzafüvet kisebb tálcákban, a takarmányozási célból előállítottat pedig akár több száz négyzetméteres felületű hidropóniás rendszerekben állítják elő. A lényeg, hogy a búzaszemeket vékony (takarmányozásnál vastagabb) rétegben elterítsük egy tálcán és megfelelő időközönként nedvesítsük. Túl sok tápanyag hozzáadására nincs szükség, mivel a búzafű megfelelő körülmények közt 8-10 nap alatt kellő méretűre növekszik és ezalatt legfőképp a magban található csíraanyagból fedezi a szükséges tápanyagokat. Ugyan vízben oldott tápanyagokra nincs kimondott szükség, kézenfekvő lehet búzafű akvapóniás termesztése is. A hidropóniához hasonlóan itt is megfelelő körülmények biztosítható a csírázás és hajtásnövekedés megindulásához az egész év folyamán és viszonylag kis helyen sok búzafű előállítható gyors rotációban akár emberi, akár állati fogyasztásra.
Az alábbi képeken egy egyszerű előkísérlet látható:

Búzaszemek elvetve a tálcákba (február 15.)

6 napos növénykék (február 21.)

Nem került túl sok mag a tálcákba, a következőkben a megfelelő sűrűség és a legjobb gyökeresedés biztosító szubsztrát kipróbálása történik.


Friss búzafű

2019. február 11., hétfő

Helyes meglátások a Szuperfarmon

Átfogó cikk jelent meg az OTP Agrár által üzemeltetett hírportálon, a szuperfarm.hu-n a hazai akvakultúra szektor fejlesztési lehetőségeiről, illetve azok irányairól.

A cikk szerzője szerint az egyik legnagyobb gond az ágazatban a a horizontális és vertikális integráció, valamint az innováció hiánya. Az elkényelmesedett haltermelőket jellemzően a rövidtávú profit megszerzése motiválja.

A kiugrási pontok és a lehetséges megoldások a megfelelő méretű intenzív haltermelő üzemek létesítése, a humántőke javítása, a megfelelő szakemberek képzése és a diverzifikáció.

Gondolatok a hazai halfogyasztásról


Időről-időre - de főleg Karácsony környékén - felmerül a téma a médiában a hazai halfogyasztási szokásokkal kapcsolatban.  Jelenleg kiemelt állami és szakmai cél a magyarok halfogyasztásának növelése, mely jelentősen elmarad az európai átlagtól.



1. ábra Európai országok halfogyasztási tendenciái (FAO 2007)

Az 1. ábrán jól látható, hogy a rendszerváltás óta, ha lassan is, de növekedett a hazai halfogyasztás. Az emelkedő tendencia ellenére azonban még mindig nagyon alacsony szinten van a halhús felhasználása a magyar háztartásokban az európai országokkal összehasonlítva. Az EU átlagpolgárainak éves halfogyasztásának mindössze a 20%-át teszi ki a hazai fogyasztás. A FAO (2007) tanulmánya szerint ez a mennyiség várhatóan nem is fog számottevő mértékben emelkedni a következő évtized folyamán.
Az elmúlt években tapasztalható hirtelen megnövekedett halfogyasztást is érdemes azonban fenntartással kezelni. Nem mindegy, hogy élőhalra, vagy pedig feldolgozott termékre vetítve számítjuk ki az elfogyasztott hal mennyiségét.


2. ábra A halfogyasztás alakulása 1990 és 2016 közötti időszakban Magyarországon (KSH)



A hazai gyakorlatban feldolgozott teremékre vetítve adták meg a fogyasztási értékeket, illetve egy átmeneti módszert is alkalmaztak, mely során a hazai halakat bruttó (élő), az import termékeket pedig nettó (termék) súllyal vették be a számításokba.  Az EU-ban általánosan használt módszer az élősúlyban való számolás. A hazai statisztikusok a csatlakozás után 10 évvel tértek át az EU-ban elfogadottan használt számítási módszerre. Ennek egy megmosolyogtató mozzanata, hogy 2013-ban az Agrárgazdasági Kutatóintézet (AKI) már az új módszert alkalmazva 5,13 kg/fő/évben adta meg a hazai halfogyasztást, addig a KSH adatsorában 3,7 kg/fő/év szerepel a régi számítási módszer miatt. A KSH honlapján az adatsorok közt böngészve kék csík hívja fel a figyelmet a módszertan megváltozásának a 2013 és 2014 év között, valamint megtalálható a számítás magyarázata is:

A hal mennyiségét 2014-től élősúlyban, a nemzetközi számítási gyakorlatnak (Európai Unió, FAO) megfelelően közöljük. Az új módszertan szerint az egy főre jutó hal mennyisége a tógazdasági és a természetes vízi lehalászott mennyiséget is tartalmazza, beleértve a horgászfogást.” (www.ksh.hu))

Az idézet vége szintén érdekes kérdéseket vet fel. Elsőként: a természetes vízi halászat, mint olyan, a mai Magyarországon nem létező tevékenység. Másodsorban, ha a módszertan a horgászfogást is az elfogyasztott halmennyiséghez számítja, akkor egy jelentős mennyiségű hal kétszer szerepel az adatmennyiségben.  Az étkezési méretű hal egy része ugyanis nem feldolgozásra kerül, hanem horgásztavakba és természetes vizekbe telepítik horgászati célokból. A termelési adatok csak a következő kategóriákra terjednek ki: étkezési, anyaállomány, kétnyaras (tenyész) és ivadék (AKI 2018).
A tisztább kép kedvéért a jövőben javasolandó a horgászcélra értékesített étkezési méretű hal külön kategóriába sorolását a statisztikai számításoknál.  

 Miért nem eszünk halat?
Több felmérés is készült az elmúlt években a magyarok halfogyasztási szokásairól (HAKI 1997; Szűcs és Tikász 2008; Lékay 2016), melyek foglalkoznak a fogyasztók körében tapasztalható halhússal szembeni ellenérzésekkel is. Mindegyik nagyon hasonló eredményeket hozott. A halat elutasítók nagy része három fő érvet tud felhozni a fogyasztás ellen: szálkásság, szag, íz (az eredményekből nem derül ki egyértelműen, hogy a hal ízét vagy pedig a halban sok esetben tapasztalható iszapízt nem kedvelik a fogyasztók).
Három olyan tényező, mely a halak alapvető tulajdonsága, azonban nem reménytelen a helyzet. Bizonyos termeléstechnológiai és feldolgozási módszerekkel jelentősen csökkenthetők a fogyasztók által kifogásolt rossz tulajdonságok. Irdalással szinte teljesen szálkamentessé tehető a halfilé, megfelelő vízminőséggel és takarmányozással pedig csökkenthető a túlzott zsírtartalom és megelőzhető az iszapíz kialakulása is.

Mi a helyzet a termeléssel?
Az, hogy ilyen kevés hal fogy hazánkban egy rosszul működő termelési rendszer eredményének is tekinthető. Ha megnézzük a hazai akvakultúra termelési adatait, az elmúlt évtizedekben stabilan hozza az átlagos évi 20 ezer tonna halat (3. ábra). Nem mutatható ki jelentős növekedés az elmúlt időszak termelésében. A lényeg, hogy ez a halmennyiség a magyar lakosság lélekszámát alapul véve kb. 1,5 - 2 kg/fő/év fogyasztást tesz lehetővé (az összes megtermelt halnak csak kb. 2/3-a étkezési!). A fennmaradó közel 4 kg, amit egy átlag magyar ember elfogyaszt az év folyamán import áruként kerül be az országba. Magyarul, amíg a hazai halfogyasztás növekedését kizárólag népszerűsítő és marketingkampányokkal igyekezzük elérni, lelkesen támogatjuk Norvégiát, a Mekong menti országokat, Törökországot és még felsorolhatnánk a legtöbb tengeri halászflottát üzemeltető nemzetet is!
3. ábra. Összes hazai haltermelés alakulása 1995-2017 között (AKI, 2018)

4. ábra. Étkezési haltermelés alakulása 2011-2015 között (AKI, 2016)



Félreértés ne essék, a magyar lakosság egészségi állapota érdekében irreleváns, hogy honnan származik az elfogyasztott hal (sőt, sok esetben a tengeri halak jobb táplálkozásélettani értékkel bírnak, mint édesvízi társaik). A legtöbb fórumon megjelenő információk szerint a hazai haltenyésztő szakma a halfogyasztás növelésében látja biztosítottnak a saját hosszútávú fennmaradását, látszólag azonban nem tesz semmit és az előállított halmennyiséggel (és minőséggel) csak kullog a fogyasztók után.
Mi az oka annak, hogy a növekvő fogyasztásban nem a hazai, hanem az import haltermékek aránya emelkedik folyamatosan?

5. ábra Hal és halkészítmények fogyasztásának megoszlása

Elsőként említhető a feldolgozottság foka: A legtöbb hazai felmérés a feldolgozottság fokának nagyarányú növelésében látja a hazai haltermékek iránti keresletnövekedést, mely helyes meglátás (Békefi ésVáradi, 2002; Szathmári és mtsai. 2009). A mai korban az emberek egyre inkább a feldolgozott félkész vagy késztermékeket keresik. Ezt mutatja az 5. ábra is, melyen jól látható a késztermékek iránti kereslet növekedése. Feldolgozottság tekintetében biztosan az importtermékek állnak az élen, hiszen jelentős részben ilyen állapotban (filé, halrudacska, panírozott termékek stb.) kerülnek forgalomba, szemben a hazai halakkal, melyek jelentős része még mindig alacsony feldolgozottsági szinten, vagy feldolgozatlanul (direkt nem az élőt írom, mert úgy tiltja a törvény) kerül a piacra.
Második tényező a kiegyenlített és kifogástalan (de legalábbis jó) minőség. Hiába dolgozzuk fel azonban a hazai pontyot és gyártunk belőle irdalt filét, halburgert, vagy pástétomot, ha tocsog a saját iszapízű zsírjában. A zsírtartalom és az iszapíz technológia és környezetfüggő tulajdonságok. Több kutatás is kimutatta, hogy mindkettő értékei tág határok között mozognak a hazai pontytermelésben (Varga és mtsai. 2013, 2015).
A Minőségi Magyar Hal Védjegy nemrég került bevezetésre annak érdekében, hogy kiküszöbölje a minőségi tulajdonságok nagyarányú kilengéseit, azonban még nagyon gyerekcipőben jár.
Véleményem, hogy kiegyenlített minőségű, alacsony zsírtartalmú és iszapíztől mentes ponttyal (és más hallal) lehet csak meggyőzni a hazai fogyasztókat és hosszútávon biztosítani azt, hogy legyen itthon piaca a hazai termelésű halnak, növelve ezáltal a halfogyasztást és a hazai hal arányát mindezen belül.